Sikeres vagy. Elértél mindent, amit lehetett. Egy nagy vállalat külügyi osztályán dolgozol. Nagyszerű lakásod van, a pasid rajong érted. Minden adott, hogy boldog légy. De miért nem vagy az? Miért vagy hideg és zárkózott? Miért nem osztod meg az érzéseidet még a barátoddal sem? Miért tart mindenki egy munkamániás rideg nőnek?
A pasidnak kisebbség kimplexusa van miattad, hisz nem elég, hogy jobban keresel nála, de még magasabb is vagy tőle. Megcsal, ráadásul teherbe ejti a másik nőt, így el is hagy. De nem tudsz sírni, nem tudsz bánkódni, hidegen hagy az egész. Nem érdekel, ha egy rossz pillanatodban kivered a főnököd fogát és emiatt áthelyeznek.
Aztán egy nap egy ócska dobozt találsz a házad előtt, benne egy összevert tinivel. Nem hagyhatod ott, nem húzná ki az éjszakát az esőben. Beviszed, bekötözöd, betakargatod..... Gyerekkorod kedvencére emlékeztet, a kutyádra, Momora... Miért ne tarthatnád meg ezt a fiút? Miért ne lehetne a háziállatod?
Ezzel a felütéssel indul a Kimi wa pet. Nem szokványos, az egyszer biztos. A nőt alakító Koyuki és a tinit játszó Matsumoto Jun között első pillanattól kezdve meg van egyfajta különös kémia, ami miatt az érzéki és a baráti száll rögtön kusza összefonódásnak indul. Momo valóban kutyaszerű, pajkos, aggódó, ragaszkodó, élvezet kettőjüket nézni.
Persze idővel felsejlik a háttérben meghúzódó dráma is, hogy miért kényszerül egy tehetséges fiatal elmenekülni az élete elől, ki lehet a rejtélyes idegen, aki követi őt...
Bármi következzék is a folytatásban, már az első rész előrevetíti a karakterek fejlődését, s látszik, hogy nem egy stagnáló, önmagába visszaforduló manga adaptációval van dolgunk.
Zoamelgustar (Sekai FanSubs) munkáját külön dícséret illeti, jól eltalált, gördülékeny fordítása tovább növeli a sorozat fogyaszthatóságát.
